Hír

DAC 120: Megépül a stadion

DAC 120: Megépül a stadion

A-CSAPAT
|
Hír
| sze 17.4.2024, Kiss Balázs, Nagy Krisztián, Iván Péter
article_banner
'

A második világháborút megelőző évek teljes bizonytalanságban teltek. Az Európa-szerte erősödő politikai indulatok össztüzében csapatunk csak a járási bajnokságban rúgta a bőrt, majd jött a háború és az azt követő újrakezdés. Kemény, embert próbáló időszak volt ez, közösségünk ereje és a labdarúgás iránti szenvedélye mégis kitartott, olyannyira, hogy az akkori vezetőség egy teljesen új stadion megépítésébe kezdett.

A második világháborút megelőző évek teljes bizonytalanságban teltek. Az Európa-szerte erősödő politikai indulatok össztüzében csapatunk csak a járási bajnokságban rúgta a bőrt, majd jött a háború és az azt követő újrakezdés. Kemény, embert próbáló időszak volt ez, közösségünk ereje és a labdarúgás iránti szenvedélye mégis kitartott, olyannyira, hogy az akkori vezetőség egy teljesen új stadion megépítésébe kezdett.

Az 1938. november 2-i bécsi döntés következtében Dunaszerdahely ismét Magyarország része lett, az ősszel indított bajnoki évad pedig félbeszakadt. A korábban elért sikereket homály fedte. A visszacsatolást követően hamarosan kitört a II. világháború, ami a mindennapi életre, így érthetően a labdarúgásra is jelentősen rányomta a bélyegét. A mérkőzések ugyan folytatódtak, de nagy volt az aggodalom. A klub gyakori névváltoztatáson esett át: 1939-ben még DTC név alatt futottunk ki a pályára, 1942-ben pedig már DLE-ként (Dunaszerdahelyi Labdarúgó Egyesület) folytattuk a versenyt, immár a győri kerületi bajnokság második osztályában. A korabeli tudósítások szerint a Magyar Hiszekegyet is elimádkozták a játékosaink a mérkőzések előtti üdvözlések alkalmával.

A II. világháborúban Dunaszerdahely a lakosságának majdnem a felét elvesztette, köztük kiváló sportembereket. Romokban hevert a világ, örömet csupán a csataterekről, a fogolytáborokból és a lágerekből hazaszivárgó túlélők jelentettek. Ezek között is voltak azonban sportemberek. S ahogy azt Brányik Sándor és Sidó Ferenc A dunaszerdahelyi futball 100 éve c. könyvében olvashatjuk: „Szerencsére, mert a háború szenvedéseitől elfásult tömegek életösztönére éppen a sportolás, az egészségvágy hatott frissítő elixírként. Főleg a foci színes, ünnepi világa emelte magasra a testkultúra sokrabecsülését és serkentett elmozdulásra az új életrend irányába.” És bizony akadtak olyan elhivatott emberek Dunaszerdahelyen, akiknek sikerült újjáéleszti városunkban a labdarúgást, ami iránt óriási érdeklődés mutatkozott. 1948-ban például a bécsi Die Weisse Elf Wien elleni mérkőzést több mint 2 ezer néző tekintette meg a Vermes-villa melletti régi pályán.

A háború utáni időszakban a klub szinte évente nevet változtatott: Spartakus, SK, Dunostrov, DŠO Sokol, Slavoj. Ekkoriban a nagyobb dunaszerdahelyi üzemek is alapítottak saját csapatot, amelyek szintén bajnokságot játszottak. Csehszlovákia ez idő tájt a legdurvább sztálinista korszakot élte, mégis ekkor döntött úgy a vezetőség, hogy stadionépítésbe kezd. Hosszas előkészületek után így 1949-ben elindult az új otthonunk építése, már a mai helyén. A lelátó falait a II. világháborúban a németek által lebombázott dunaszerdahelyi zsinagóga tégláiból emelték. A tervrajzot középcsatárunk, Kordik László tervezte meg, a játéktér fekvését, szögeit és méreteit pedig csapattársa, Nagy Sándor mérte ki, aki földmérő is volt. Az évekig tartó munkálatokból mindenki kivette a részét: vezetők, játékosok és szurkolók egyaránt.

Klubunk történetének egyik meghatározó mérföldkövét, az első stadion megépítését övező kulisszatitkokba Vajda Barnabás történész nyújt betekintést.

A klub 120 éves múltjára visszatekintő cikksorozatunk hamarosan folytatódik…

article_bannerarticle_banner